Autizmus: csoda vagy átok?

Kategória: Szükőknek
Készült: 2019. augusztus 28. szerda, 19:50
Találatok: 5223

AutizmusAzok, akik bárhol bármilyen módon írnak az autizmusról, talán egyetlenegy dologban értenek csak egyet: minden autista gyermek és felnőtt más. De ez nemcsak a spektrumon elfoglalt helyük, az intelligenciájuk, beszédkészségük, társult fogyatékosságuk miatt van így, hanem olyan tényezők is befolyásolják állapotukat, mint a szülőktől örökölt genetikai tényezők, a testi, érzékszervi és egyéb adottságok, a családi környezet, a fizikai környezet, a különböző (pl.: intézményi) hatások, a táplálkozás, mozgás (életmód), fejlesztések és még sorolhatnánk tovább. Ezek mind olyan tényezők, amelyek bármelyikünk személyiségfejlődésre hatással vannak, senki sem kivétel, mindegy, hogy rendelkezik-e bármilyen diagnózissal, kóddal, címkével.

A felsorolásban szándékosan nem említettem, mert külön, részletesen szeretnék írni arról a tényezőről, amiről szeretünk megfeledkezni, pedig óriási építő (és sajnos romboló is!) ereje lehet, ez pedig a szülői, pedagógusi attitűd. Az, hogy miként viszonyulunk gyermekünk állapotához, a vele való problémákhoz, befolyásolja a jelenét, a jövőjét, azt, hogy mások miként fogadják el őt, és mennyire lesz sikeres az életben. Nem lettek volna/lennének a világon olyan csodálatos emberek, mint Edison, Helen Keller, Temple Grandin, Nick Vujicic, ha nem hittek volna bennük. Ha ő maguk – más emberek szeretetének érzésével, támogatásával, biztatásával – nem hitték volna el, hogy képesek többet elérni. Nem valószínű, hogy a mi gyermekünk lesz a következő Temple Grandin, de abban biztosak lehetünk, hogy fejlődni csak akkor fog, ha nem mondunk le róla, ha nem vagyunk rá dühösek, ha nem „átokként” és „csapásként” gondolunk az autizmusára. Óriásit téved az, aki azt hiszi, hogy a futkosó, pörgő-forgó gyermek nem érzékeli a környezetének jelzéseit!

„Autizmus nevű neurológiai átok” – napok óta emésztem ezt a kifejezést, és őszintén sajnálom azokat a gyermekeket, akiket az ilyen fogalmakat megalkotó személyek vesznek körül. Igen, a gyermekeket sajnálom, bármilyen is az állapotuk. Nincs olyan gyermek, aki „átok” vagy „csapás”, olyan van, aki nem szobatiszta, akinek vannak agresszív megnyilvánulásai, a megoldást ezekre a problémákra kell keresni. Minden viselkedésnek oka van, valami kiváltja, és ha figyelünk, ha szeretnénk megtudni az okát, akkor talán meg is találhatjuk. Nem mindig sikerül, néha csak találgatunk (talán fáj valamije, talán zavarja a nagy hőség, túl hangosan fúrnak a szomszédban), de nem azért ütnek-vágnak és rohangálnak, mert nagy ívben tesznek a világra és a saját örömüket ilyenformán fejezik ki. 

Nem dugom a fejemet a homokba, vannak nehéz esetek és nehéz helyzetek, jómagam is megéltem több holtpontot, de hálás vagyok azért, hogy volt és van hitem, erőm, hogy minél szeretetteljesebben nevelhessem a gyermekemet. Lehet hibáztatni a rendszert, a szakellátást, az intézményeket, de a nevelés elsősorban a szülő feladata. Nem volt (anyagi és egyéb) kérdés, hogy itthon maradjak a gyermekemmel, mert tudtam, hogy ez az, amire szüksége van. Tudtam, hogy a nem szobatiszta gyermekemet nem a dajka vagy az óvónő fogja megtanítani vécézni; a már egyszer kanállal étkező, majd ezt a készséget – sok egyébbel – elhagyó kisfiamat nem másnak kell újratanítani, hanem nekem. Láttam, hogy itthon bátrabb, alkalmazkodóbb, nyugodtabb, taníthatóbb, nem volt kérdés, hogy csak fél napokat töltsön intézményben, és utána ott legyen, ahol szeret lenni: velem, itthon. A gyermekpszichiáter azt mondta, törődjünk bele, a fiunk sosem fog beszélni, kommunikálni. Nem hittük el, és nem is úgy lett. Nincsen csodagyerek és átokgyerek, de van pozitív és negatív szülői attitűd. Vajon melyik vezet célhoz? Vajon mivel segítjük őt? Azzal, ha leírjuk, panaszkodunk, felsoroljuk minden nyűgünket (sőt, még magunkról és az „épkézláb” testvérről is már előre megalkotunk egy sajnálatos és borzasztó jövőképet), vagy azzal érjük el a célunkat, ha hiszünk és teszünk(!) azért, hogy elfogadják és megértsék őket?

Nem vagyok mártír, nagyon nehéz olyan életet élni, ahol a párkapcsolat, a család működése, a hivatás és hobbi azért olykor egyensúlyba kerül, de nincs elvesztegetett energia. Amit most befektetünk, sokszor erőn felül, az megtérül. Minden apró eredménynek örülni kell, és új célokat kell kitűzni. Bár a fiam még csak kisiskolás, mégis tervezem a jövőjét, már most ötletelünk a férjemmel, vajon milyen lehetőséget tudunk számára keresni, vagy ha nincs: teremteni? Ha előbbre akarunk jutni, ne húzzuk vissza egymást, hanem segítsünk!

Bár kifejezetten az autista gyermekekre vonatkozóan nem tudom, van-e olyan kutatás, ami azt vizsgálja, van-e valamiféle kapcsolat a szülő attitűdje és a gyermek fejlődése között, de azt gondolom, a szeretet és hit (kimutatása), a megértésre törekvés, a mosoly, az ölelés, az alkalmazkodás elengedhetetlenek autista gyermekünk bizalom- és biztonságérzéséhez.

 Ha kérdésed van, vagy megosztanád tapasztalataidat, írj nekünk!